Többször megkérdik tőlem, és nem értik: "Te elmentél 2000 kilométerre, hogy 24 órán keresztül nézzed, hogy mennek az autók körbe-körbe?"
Erre nehéz válaszolni, de röviden: nem, nem ezért mentem.

Aki szereti az autósportot, az tudja, hogy ez a legnehezebb hosszútávú autóverseny, a világ egyik leghíresebb versenypályáján, amelynek nyomvonala az elmúlt több, mint 80 évben (!) alig változott. Manapság az autóversenyek egyre biztonságosabbak, és ezzel együtt egyre sterilebbek lesznek. A Formula 1-ben minden évben kitalálnak újdonságokat, hogy a versenyeket izgalmasabbá tegyék, eközben az autók lassan távirányítású robotok lesznek, ahol a pilóták szerepe egyre kisebb. A rali vb-n elfogytak a csapatok, és 3-4 ember statisztál évről-évre egy ember és egy autó győzelméhez. A wtcc szép reményekkel indult, de itt is hamar kiderült, hogy a gyári csapatoknak nem igazán éri meg nevezni, és lassan innen is kihátrálnak a gyárak.

A Nürburgring és az ottani 24 órás verseny egy élő legenda. Az autógyárak egymást túllicitálva (és mondjuk ki: pénzt nem sajnálva) fejlesztik prototípusaikat erre a versenyre. Óriási presztízscsata ez, elsősorban Németországban, közvetetten egész Európában.
Mindezt tévében nézni, vagy az interneten követni akár izgalmas is lehet, azonban nagyon száraz. Képeket látunk, számokat böngészünk, miközben nem jön át a verseny hangulata.

Péntek éjjel kiülni egy üveg sörrel az üres lelátóra, és lenézni a csendes pályára, ahol másnap 200 autó kergeti egymást körbe, veszettül harcolva a másodpercekért egy olyan pályán, ahol egy mai F1-es autó végig sem tudna menni, ahol egy átlag versenyautó néhány kör alatt szétesne, mindezt 24 órán keresztül, megtéve több, mint 4000 kilométert - erről szól ez a verseny.
Másnap este kiülni ugyanoda, és nézni az egymásután felvillanó autókat, hallgatni a nagy motorok ordítását (R8, M3 GT), lövöldözését (Porsche), vartyogását (SLS AMG, Z4), süvítését (Lexus LFA) vagy csendes suhanását (Aston) - erről szól ez a verseny. Oldalakat lehetne írni az érzésekről, amik egy ilyen hétvége alatt hatalmába kerítik az embert, de a hangokat, fényeket, szagokat, arcokat nem lehet betűkkel közvetíteni.
Kétszáztíz autó rajtol el, amint ez a több tízezer lóerő egyszerre elszabadul - ezt egyetlen 3D-s dolby surround-os tévé sem tudja közvetíteni. Hogy tudnám leírni a pillanatot, mikor a dobogós helyen álló Merci fiatal pilótája a verseny 23. órájában a box falának dőlve sír az elromlott autó mellett? A verseny közben szerelő rivális csapatok egymást segítik, és a másiknak tapsolva örülnek, ha az vissza tudja küldeni a pályára a megjavított autót - ismeretlen képek ezek egy modern autóversenyen.

Ez a verseny egy ittfelejtett része az autóversenyek történelmének. Ott kell lenni, és megtapasztalni mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy már nem létezik, eltűnt a modern kor takarékos-biztonságos-műanyag forgatagában.
Nem tűnt el, ott van a Nürburgringen. Ezért mentem oda.

Miután a tavalyi németországi kirándulásunk nagyon jól sikerült, ezért már korábban elhatároztuk, hogy azt az idén megismételjük. A résztvevők ugyanazok voltak, mint a tavaly, azaz ketten mentünk János barátommal - na és a Lancerrel.
Nyilván, ha az ember másodszor visszamegy egy helyszínre, kevesebb új inger éri, mint először, de azért most is láttuk sok jót, és kihasználva a tavalyi tapasztalatainkat vittünk magunkkal szükséges dolgokat.
Tovább...