Ez egy rendhagyó bejegyzés, mert nyaralás közben írok az utazásunkról, mielőtt még teljesen elszáll a mérgem (márpedig a nyaralás alatt valószínüleg el fog).
Szombaton hajnali negyed hatkor indultunk Görögországba, az első napi etap Agyagfalva - Szaloniki volt. A bolgár határig egész jól haladtunk, ezúttal a Giurgiu-i átkelőt választottuk és nem számítottunk különösebb fennakadásra a schengeni csatlakozást követően. Korábban kerültem ezt az útvonalat, mert Bukaresten keresztül menni vagy megkerülni is könnyen jelenthetett 1-2 óra késést. Szóval a határra időben értünk, azonban a bolgároknak újra sikerült hozzák a formájukat, most éppen a határt képző Giurgiu - Rusze hídat javítják: a nyaralási szezonra a kétszer egy sávos hídegyik sávját gyakorlatilag elbontották és gondolom felújítják. Ennek következtében egyszerre csak egy irányban lehet áthaladni rajta, ami már önmagában probléma, ezt azonban sikerült még egy logisztikai bravúrral megfejeljék. A Romániából Bulgária fele tartó forgalom szombat délelőtt sokkal nagyobb volt, mint szembe, azonban a bolgár forgalomirányítás azt találta ki, hogy felváltva 15-15 percekig engedig az autókat. Ennek következtében a román oldalon kialakult egy többkilométeres sor, szembe irányba pedig szinte egyáltalán nem kellett várni, mert az ő 15 percük azzal telt, hogy amint érkezett egy autó, az azonnal áthaladt. Így néha percek teltek el úgy, hogy a hídon senki nem kelt át, miközben a román irányból a sor csak nőtt és nőtt. A hab a tortán az a kb. 40 perc volt, amíg - talán ebédszünet, váltá s, vagy egyéb ismeretlen ok miatt - a hídon egyetlen autó sem kelt át egyik irányból sem, ezalatt egy métert sem mozdultunk, és az okát sem tudtuk. Ja, és nekünk még ekkor hátra volt kb 600 kilométer aznapra, de velünk együtt még többszáz autó várakozott a hőségben.
Összesen nagyjából 150 percet vesztegeltünk a hídon átkeléssel, majd jött még egy meglepetés: valamilyen razzia okán a bolgár utakon a létező összes rendőr ki volt vezényelve, mindannyian a háromlábú sebességmérővel felszerelve. Mindenféle túlzás nélkül állítom, hogy a határtól Szófiáig minimum húsz helyen mértek sebességet, sokszor úgy, hogy közvelten a sebességkorlátozó tábla után 50 méterrel megbújva a fák mögé mértek. Többször annyira el voltak bújva, hogy a szembejövő autók vadul lámpáztak, de bármennyire meresztettük a szemüket, nem találtuk, hogy honnan mérnek. Próbáltam tartani mindenhol a kijelölt sebességhatárt, és kiváncsian várom, hogy az elkövetkező hetekben-hónapokban fogok-e kapni szeretetcsomagot "kedvenc" országomból.
A legfontosabb azonban, hogy szombat estére szerencsésen elértünk Szalonikibe, másnap Pireuszba majd hétfő reggel már Krétára gurultunk a kompról.